© ROOT-NATION.com - Ezt a cikket az AI automatikusan lefordította. Az esetleges pontatlanságokért elnézést kérünk. Az eredeti cikk elolvasásához válassza a lehetőséget English a fenti nyelvváltóban.
Amikor megtudtam, hogy a Don't Nod – az első film alkotói Az élet furcsa – elkezdtem egy új narratív játék fejlesztését, hihetetlenül izgatott voltam. Még most is, majdnem 10 évvel később, valami hasonlót keresek, és gyakran csalódok. Az új játék mindent ígért, amit az eredetiben szerettünk: érdekes karaktereket, titokzatos környezetet és mélyreható világépítést. De vajon beváltotta?
A Lost Records: Bloom & Rage a Don't Nod Montréal stúdióból származik, amely olyan fejlesztőkből áll, akik az első két Life is Strange játékon dolgoztak. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem pontosan ugyanaz a csapat, aki az eredeti Life is Strange-ért felelős. A montréali fióktelepet 2020-ban alapították, és ez a projekt a debütáló címe.
Michel Koch irányítása alatt olyan kulcsfigurák mellett, mint Luc Baghadoust és Catherine Winchelli, a játék némi kreatív DNS-t kölcsönöz a Life is Strange-nek, de nem közvetlen folytatása. Ehelyett új szellemi tulajdonként és szellemi utódként áll. A Life is Strange sorozat továbbra is a Square Enix és a Deck Nine alatt marad, amelyek legutóbbi részét vegyes reakciók fogadták.
Olvassa el: Monster Hunter Wilds Review – Kifinomult, de hibás evolúció
Miután a legújabb Life is Strange rész nem győzött meg, óvatos optimizmussal vágtam neki a Lost Records: Bloom & Rage-nek. Kétségtelenül vannak benne olyan elemek, amelyek Max és Chloe történetének rajongóinak tetszeni fognak, de néhány különbség már a legelején nyilvánvalóvá válik – olyanok, amelyeket nehezebb figyelmen kívül hagyni.
A narratívavezérelt játékokban a történet és a karakterek elsőbbséget élveznek a játékmechanizmussal szemben. Ha egy játék a játékosok választására és a karakterek interakciójára épül, az írásnak és a szereplőgárdának kellően lebilincselőnek kell lennie ahhoz, hogy hordozza az élményt. Ez az, ahol a Lost Records küzd.
A legnagyobb probléma szinte azonnal felszínre kerül: a főszereplő, Swan. Egy csendes, introvertált tinédzser, akit bizonytalanságok és szociális szorongás terhel. Papíron ez meggyőző főszereplővé teszi – különösen azoknak a játékosoknak, akik belelátnak a küzdelmeibe (mint én). Azonban ahogy a játék előrehalad, világossá válik, hogy a karakterábrázolása mélységtelen. Meghatározó vonásai – a súlyával kapcsolatos bizonytalanság és a félénk viselkedés – soha nem fejlődnek igazán a felszínes ábrázoláson túl. Ennek eredményeként inkább háttérszereplőnek érződik, mintsem valakinek, aki képes lenne a történetet vinni.
Max a Life is Strange-ből szintén fenntartásokkal kezelték, de a játék lehetővé tette a játékosok számára, hogy döntéseik révén alakítsák a személyiségét – visszaüthetett, elmondhatta a véleményét, és meglephetett másokat. Swan ezzel szemben nagyrészt statikus marad. Nem egészen passzív szemlélődő, de a szelídsége gyorsan fárasztóvá válik.
A Life is Strange egyik erőssége a gazdag mellékszereplőgárdája volt. Max és Chloe kalandját széleskörű karakterválaszték egészítette ki, akik mélységet adtak a világnak. Az Elveszett feljegyzések ezzel szemben feltűnően ritkásnak érződnek. Nincs benne iskolai környezet, kevés mellékszereplő, és alig vannak olyan mellékszálak, amelyek érzelmi súlyt adhatnának a történetnek. Bár a narratív struktúra – Swan visszaemlékezéseiként keretezve – igazolja ezt az ürességet, ettől a világ nem tűnik vonzóbbnak.
A játék párbeszédrendszere is makacsnak tűnik, hiányzik a korábbi Don't Nod játékok természetes áramlása. A karakterek közötti interakció soha nem éri el a Life is Strange érzelmi rezonanciáját, ami megnehezíti, hogy valóban belefektessenek a kapcsolataikba.
Vizuálisan a Lost Records jól kidolgozott. A játék a kilencvenes évek stilizált változatát ragadja meg, egy olyan környezetet, amely az ezredfordulós játékosok nosztalgiáját hivatott megragadni. Azonban ahelyett, hogy igazán hitelesnek tűnne, erősen támaszkodik a széleskörű kulturális utalásokra – VHS-kazetták, kazettás magnók, korhű zene – anélkül, hogy a játékosokat teljesen elmerítené egy megélt világban. Az eredmény egy olyan környezet, amelyet kellemes felfedezni, de végső soron némileg idealizált és egydimenziós.
Akárcsak Max kamerája a Life is Strange-ben, a Lost Records egy kamerát ad Swannek. A különbség az, hogy Max alkalmi fotózási pillanataival ellentétben Swan mindenhová magával viszi a fényképezőgépét, és bármikor használhatja.
Elméletben ez a mechanika egy plusz réteget ad a játékos cselekvőképességének, lehetővé téve az önkifejezést a főszereplő szemszögéből. A gyakorlatban gyakran úgy tűnik, mintha kitöltés lenne – arra ösztönzi a játékosokat, hogy végtelen részleteket rögzítsenek, az erdei állatoktól a poszterekig és graffitikig. Bár a felvételek későbbi szerkesztésének lehetősége kellemes gesztus, a folyamatos dokumentálási igény jelentősen lelassítja a tempót.
A Lost Records: Bloom & Rage tizenéves barátságok történetét meséli el, hasonlóan a Life is Strange-hez. Ezúttal azonban a célközönség még konkrétabbnak érzi magát. Míg a Life is Strange tágabb vonzereje volt, ez a játék tovább hajlik a témákra és a karakterdinamikára, amelyek elsősorban női közönséget céloznak meg.
Noha ez nem eleve hiba, azt jelenti, hogy nem minden játékos fog egyformán kapcsolódni a történethez. Mint valaki, aki többször is felkereste a Life is Strange-t, és meggyőzőnek találta a narratíváját, úgy találtam, hogy a Lost Records nem rendelkezik ugyanilyen szintű elkötelezettséggel.
Nehéz ebben a szakaszban teljesen megítélni a játékot, mivel a második és egyben utolsó rész áprilisban esedékes. Az eddigiek alapján azonban a Lost Records: Bloom & Rage egy hozzáértően elkészített, alkalmanként lebilincselő élmény, amely nem egészen visszaadja az eredeti Life is Strange varázsát.
Ítélet
A Lost Records: Bloom & Rage mindennel megvan, amire szükséged van – jól kidolgozott világ, titokzatos történet és némileg érdekes karaktergárda. A főszereplő azonban túl passzívnak érződik ahhoz, hogy igazán lebilincselő legyen, és a világ, bár vizuálisan vonzó, hiányzik belőle a mélység, ami maradandó benyomást keltene.
